Kandós volt, kandós lett

1989-ben végeztem a Kandóban, mint számítástechnikai műszerész (igen, az akkori szakközépiskola érettségit és szakmai bizonyítványt is adott négy év alatt - majd csak eljutunk újra ide).

Hetedikes korom óta foglalkoztat a számítástechnika, így nem is volt kérdés, hogy ebben az irányban szeretnék továbbtanulni, és pont a pályaválasztásomkor indította először a Kandó a nekem tetsző szakot! Viszont bejutni nem volt egyszerű: mindössze tíz tanulót vettek fel, ezért alaposan válogattak a jelentkezők között (emlékszem még forrasztanom is kellett a felvételin!).

Palásti János tanár úr volt az osztályfőnököm, aki matematikát (egyik kedvenc tantárgyam!) tanított, és próbálta terelgetni az elektronikai csoporttal összevont - gyakorlatilag - fiúosztályt, mert csak két lány választotta rajtunk kívül ezt a szakmát. Müller Miksa tanár úr akart bevezetni az elektrotechnika rejtelmeibe, amit érdekesnek tartottam (itt tanultam például a komplex számokról!) - de az írásvetítőjét nem szerettem... Kiss László tanár úr oktatta az elektronikát - itt már bonyolódtak a dolgok, de végül nem az analóg, hanem a digitális technika ejtette rabul a szívem (és kedvenc tantárgyam azóta is!), amiben óriási szerepe volt Károly Vilmos tanár úrnak, akinek a nevét szerintem minden elektronikát tanuló kandós ismeri! Ehhez jött még Fazekas István tanár úr szakmai gyakorlata, ahol saját(!) számítógépet építettünk és programoztunk (Z80 processzorral). Pontosan azt kaptam a Kandóban, amit szerettem volna! Egyetlen percre sem bántam meg a választásom!

Tanultam persze közismereti tantárgyakat is: Letanóczkiné Mészáros Lenke tanárnő történelem (nem az Ő hibája, de én az őskornál megragadtam - bár végül ötösre érettségiztem), Szabóné Sánta Júlia tanárnő orosz nyelv (aminek a nagy részét már elfelejtettem, bocsánat tanárnő!), Grajczjarné Vágó Edit tanárnő magyar nyelv (nem volt az erősségem, erre érettségin Ady szerelmi költészete...), Simala Irén tanárnő kémia (én szerettem a kémiát, de szerintem ezzel egyedül voltam az osztályban), Becsei Ferenc testnevelés (nem lettem tornász, de nem is ez volt cél), Seres Béláné tanárnő műszaki rajz (mindig szerettem rajzolni, de a tanárnő egy új világot nyitott ki előttem - nagyon hálás voltam ezért utólag a főiskolán!).

Szakirányban tanultam tovább Székesfehérváron a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola oda kihelyezett számítástechnikai szakán, s lettem okleveles villamosmérnök. A szakmai tárgyakból annyira jó alapokat kaptam a középiskolában, hogy én korrepetáltam a gimnáziumokból jövő évfolyamtársaimat. A digitális technika pedig annyira jól ment, hogy végzés után megkértek maradjak ott tanítani! Négy év tanítás (és közben egy egyetem elvégzése) után ideje volt visszaköltözni Kecskemétre, s pont akkor kerestek informatika tanárt (és rendszergazdát). Azóta dolgozom a Kandóban (immáron huszonhárom éve).

Hogy milyen volt visszajönni a volt iskolámba tanárként? Egyrészt szuper, mert minden ismerős volt! Másrészt furcsa, mert az egykori tanáraim kollégaként kezeltek, s mindenáron azt akarták tegezzem Őket... Ami nem ment valami gyorsan, ám végül győztek! : ) De Palásti tanár urat, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, még mindig magázom... Ahogy a diákjaimat is.

Most már csak informatikus osztályokban tanítok szakmai tantárgyakat (hálózatok, programozás, digitális technika). Informatikai munkaközösségvezetőként legjobb tudásom szerint igyekszem minden évben (kicsit elrettenteni, de) bemutatni a Kandóban folyó képzésünket az érdeklődő tanulóknak, szüleiknek. Rendszergazdaként segítem a kollégákat, karbantartom a többszázgépes hálózatunkat, és ápolgatom az elektronikus naplót. Szeretem a munkámat!

Évekig az volt a fecskeavatón az egyik beavatási kérdés, hogy mikor végeztem a Kandóban. Ehhez meg kellett keresni a tablómat az iskolában kihelyezett vagy ezer között (most már elárulhatom, hogy a tanári szoba bejáratával szemben van), de nagyon remélem, hogy az itt eltöltött hosszú évek alatt az általam tanított tanulók nem (csak) azt jegyezték meg, hogy egykor kandós diák voltam, hanem azt is, hogy én - és ezt büszkén mondom - Kandós Tanár VAGYOK!

1992-ben iratkoztam be, az akkor még 623. számú Vágó Béla Ipari Szakmunkásképzőbe, nőiruha-készítőnek tanultam, osztályfőnököm Horváthné Puruczki Ágnes volt. 1995-ben már a Kandóban végeztem.

Drága nagymamám varrónő volt, a szakma iránti érdeklődésem az ő kis műhelyében indult el. Akkor még csak szakmunkásképzés volt az iskolában ruhaipari szakon. Emiatt a szüleim nem nagyon örültek a választásomnak, s így már akkor egyértelmű volt, hogy az érettségi megszerzése mindenképpen fontos.

Emlékszem a legelső alkalomra, amikor beléptem az iskola ajtaján és megálltam az aula közepén. Egy konzervdobozban éreztem magam az emeleteken körbefutó pléhlemezek látványa miatt. Tartottam attól, hogy az új iskolám ilyen szürke és nyomasztó lesz, de nagyon kellemesen csalódtam.

Az iskola falai között pezsgő diákélet folyt, az akkori diákönkormányzat rengeteg iskolai programot szervezett. Gyorsan aktív tagja lettem én is a közösségnek, melynek elnöke Török László volt. Tanítás után rendszeresen benn maradtunk, a délutánokat is az iskolában töltöttük. Minden nap más sportot lehetett űzni, én röplabdáztam, de sokan tollasoztak, fociztak, kosaraztak és nagyon sokszor ültük körbe Gyurkó tanár urat, aki gitárt ragadott néhány sráccal, és mi velük énekeltünk vagy csak hallgattuk őket. Havi rendszereséggel voltak túrák, melyeket Szomorú tanár úr szervezett és örök emlék marad a sok 623-as buli is, ahol mindig remek hangulat uralkodott.

Nem siettünk haza tanítás után, egy darabig az iskolában, majd utána a közeli Zöld-Fehérben vagy a Tekában gyűlt össze a kandós diáksereg. A különböző szakmák, osztályok tanulói egymásra köszöntek, szívesen szóltak egymáshoz, ha összefutottak iskolán kívül is. Rengeteg életre szóló barátság szövődött e falak között, jómagam két máig is tartó barátságot köszönhetek az itt töltött időnek.

A ballagás után két év alatt Nagykőrösön érettségiztem, majd a Könnyűipari Műszaki Főiskolára mentem ruhaipari szakra. A főiskolán töltött évek alatt többször összefutottam volt osztályfőnökömmel, aki szakmai továbbképzésekre járt a főiskolára. Mindig feltette a kérdést, hogy nem gondolkodtam-e el azon, hogy visszamenjek a régi iskolámba tanítani.

Bevallom, nem nagyon voltak ilyen irányú terveim. Egy jelmezkészítőnél töltöttem a gyakorlatom és elvarázsolt a színház világa. Végül egy kis váltással a menyasszonyi ruhák felé fordultam, a szakdolgozatom témája is ez volt. Később egy menyasszonyiruha-készítőnél helyezkedtem el, majd amikor úgy tűnt, hogy egészségügyi okok miatt végleg le kell mondanunk a gyermekvállalásról, megnyitottam saját vállalkozásom, mely ruhakészítéssel és esküvői dekorációval, programszervezéssel foglalkozott. Nagyon magamra találtam ebben az évben, talán ez volt a tökéletes munka számomra. De ahogy az lenni szokott, mikor teljesen más kötötte le energiánkat, gondolatainkat, megadatott, hogy párommal szülők lehessünk. Ekkortájt megint összefutottam Ági nénivel, aki újra megemlítette a tanítást, és azzal az érvvel, hogy amíg kicsik a gyerekek, sokat lehetek otthon velük a szünetek miatt, végérvényesen el is ültette bennem a szándékot.

Első lányom születése után beiratkoztam a Budapesti Műszaki Egyetem mérnöktanári szakára. Hamarosan megszületett második kislányom is, ekkor hazaköltöztünk Kecskemétre, és éltük a kisgyermekes családok életét. Még bölcsődés korúak voltak a lányok, amikor spontán újra összefutottunk volt osztályfőnökömmel, aki azt mondta, hogyha szeretnék valamikor visszajönni az iskolába, annak most van itt az ideje, mert Hegedűs Béla tanár úr nyugdíjba megy. Így kerültem 2006 februárjában mindössze heti 4 órás óraadóként az iskolába.

Óriási kihívás volt számomra a tanítás, pláne, hogy egy olyan tárgyat – ruhaipari géptant – tanítottam, mely se hozzám, se a tanulókhoz nem állt egyáltalán közel. Viszont feledhetetlen sikerélményem volt már az első vizsgacsoporttal, az akkori vizsgaelnök kiemelte, hogy géptanból ilyen szépen vizsgázó tanulókkal még nem találkozott. Hatalmas löket volt ez számomra, ami segített az új feladatokkal való megbirkózásban is.

Az első időszakban persze nagyon nem találtam a helyem az iskolában, a tanáriba bátortalanul léptem be, furcsa volt a volt tanáraim munkatársának lenni. Évek kellettek ahhoz, hogy őket tegezni tudjam, annak ellenére, hogy nagy szeretettel és segítőkészen fogadtak. Sokáig inkább diákként éreztem magam még mindig, erre sokszor a portás bácsi is ráerősített :), hiszen rendszeresen kilépő papírt akart kérni tőlem, amikor délelőtt a megtartott órám után el akartam hagyni az épületet. Hamarosan már félállásban tanítottam, majd a pályaorientáció középiskolába való begyűrűzésével teljes munkaidőben.

Ahogy egyre több időt töltöttem az iskolában, egyre inkább zavart az az érzés, hogy a mai diákközösségek egészen másként működnek, mint a régiek. Sokszor még osztályon belül is alig ismerik egymást a tanulók, más osztályokkal meg alig volt kapcsolatuk. Tanítás után nem maradnak az iskolában, sőt az iskolán kívül se találkoznak, jó esetben legalább számítógépen keresztül tartják a kapcsolatot. A pályaorientációs gyakorlatok lehetőséget adtak arra, hogy az iskolába belépő tanulók legalább felével jobban megismerkedjek, lehetőségem volt megtalálni azokat a tanulókat, akik nyitottak diákprogramok szervezésére. Így alakult újjá a 2009/2010-es tanévben segítségemmel a diákönkormányzat.

Sajnos a ruhaipari szakon nagyon kevés olyan tanuló fordult meg tanári pályafutásom nagyobbik részében, akik valóban ezt a szakmát szerették volna tanulni, így a szakmai sikerek rendre elmaradtak, a rengeteg befektetett energia ellenére. Ennek ellensúlyozása volt a diákönkormányzat újjászerveződése, amely végig megadta azt az érzést, hogy bizony most is van helyem ebben az intézményben, melynek falai közt most is létezik az a bizonyos kandós közösség. Az év legfurább rendezvénye számomra az Öregdiák találkozó, amelyen egyrészt szervezőként veszek részt, másrészt tanárként a volt tanítványokat várva, az ő sztorijaikat hallgatva, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, volt diákként.

Sajnos a volt tanáraimmal volt diákként nincs alkalmam ekkor beszélgetni, nem szoktak jelen lenni, de mindig vannak régi diáktársak, akikkel összefutunk és örömmel üdvözöljük egymást. És bizony, a mi sztorijaink nagyon hasonlóak a későbbi generáció sztorijaihoz. Az utóbbi években – talán a pályaorientációs munkánknak is köszönhetően – két fontos változás történt a szakmai életemben. Az egyik, hogy nagyobb létszámú női szabó csoportokat tudunk képezni, így lehetőségem nyílt újra gyakorlatot is oktatni, ami sokkal, de sokkal több lehetőséget jelent számomra a tanulók motiválásában, a szakma szeretetére, megbecsülésére nevelésében, mint az elméleti oktatás. A másik pedig az, hogy a nagyobb létszámú csoportokban egyre több a motivált, jó képességű tanuló, ami szakmai téren is sikerélményt ad.

A pedagógusi pályán töltött évek nagycsaládos anyukává neveltek két saját gyermekkel és sok fogadottal. Az időközben felcseperedő középiskolás lányaim szerint kandós logók csörgedeznek az ereimben és azt hiszem ez így is van. Kandós voltam, kandós vagyok, kandós leszek, én otthon érzem magam az iskolában is.

Az általános iskolában nagyon érdekelt a kémia-fizika, ez utóbbin belül különösen az elektromosság. Nyolcadik osztályban, technika órán tranzisztoros villogót készítettünk. Megbabonázott, érdekelt: vajon hogyan működhet?

Fizika tanárnőm (Palotainé Böröczki Mária) érdeklődésemet látva, a szertárban található teljes elektromos építőkészletet egy táskába rakta és a kezembe nyomta: “vidd haza Péter, kísérletezz vele, ráérsz visszahozni egy hónap múlva”. Teljesen elvarázsoltak ezek az eszközök, a velük való kísérletezgetés.

Közben fizika óra keretében meglátogattuk a Kecskeméti Planetárium egyik műsorát is. A csillagászat is kedvencemmé vált, ráadásul az intézmény beszerzett egy Primo iskolaszámítógépet - amit használhattunk, ki is kölcsönözhettük otthonra egy-egy hétre. Ettől kezdve nem volt kérdéses: programoznom is kell! (A Primo számítógépet a mai napig szoktam emlegetni informatikus diákoknak. Jelenkori „memória pazarló” világunkban számukra elképzelhetetlen, hogyan férhetett 32 vagy 48 kilobájtos memóriájában el minden, ami a működéséhez kellett.)

Egy osztálytársammal együtt elhatároztuk: ilyesmivel szeretnénk foglalkozni! Mindketten itt, ebben a szakközépiskolában tanultunk tovább, 1987-től 1991-ig.

Szakközépiskolai osztályunkhoz két szakma tartozott: a számítástechnikai műszerész és az elektroműszerész. Én ez utóbbit tanultam, az analóg elektronika sem volt kevésbé érdekes számomra. A digitális technika és a programozás területén, az iskolai anyagon túlmutatóan, ismereteim kisebb részét a másik szakmát tanuló osztálytársaimtól, java részét pedig, érdeklődéssel, utánjárással, sok-sok olvasgatással, kísérletezéssel, építgetéssel magam sajátítottam el.

Jó választásnak bizonyult az elektroműszerész szakma, kedveltem az elektronikai szakmai gyakorlatot. Az iskolába jelentkezve még nem gondoltam volna, hogy 2-3 év után már egyszerűbb áramköröket én is tudok tervezni és teljesen el is tudom készíteni azokat, akár „házi” körülmények között is.

Iskolaszámítógép-program keretében ez az iskola is kapott valamennyi Commodore Plus/4-es gépet. Két-három osztálytársammal mindenképpen szerettük volna kipróbálni, programozni. Kezdetben még nem volt gépterem berendezve velük, a komoly programozói szándékainkat alátámasztó bizonyítékok bemutatása fejében az igazgató-helyettesi irodába bekéredzkedhettünk a tanórák után, hogy használhassunk ilyen gépet. Órási előrelépést jelentett az első IBM XT számítógépekkel berendezett gépterem kialakítása (ezen gépek paramétereit is hitetlenkedve szokták hallgatni a mai informatikus tanulók...). Sokszor várni kellett a szabad helyre a délutáni „szabad gépterem” foglakozásokon. Ettől kezdve az iskolatáskám átalakult Turbo-Pascal és Assembly programozással kapcsolatos könyvekből álló könyvtárrá.

Osztályfőnökünk Grajczárné Vágó Edit, becenevén “Mami” volt, az Ő szárnyai alatt nőttünk fel érettségiző fiatalokká. Az osztályunkat tanító tanárok közül még ma is az iskolában vannak, most már kollégaként: Andróczki László, Gyurkó Sándor, Juhász Imre, Lugosi István - néhány évvel korábban ez a névsor lényegesen hosszabb lett volna.

Először kicsit furcsa és nehéz a volt tanárainkat most már munkatársnak tekinteni és tegezni.

Gyakran hallani tanároktól a panaszt a diákokra egy-egy tanóra után: ezek milyen rendetlenek, rosszak! Ha jól átgondolom: a mi osztályunk sem volt egy kicsit sem jobb a maiaknál.

Talán a legszembeötlőbb különbség a tanuláshoz, a tananyaghoz, a tanítási módszerekhez való hozzáállásban van: mi annak idején szinte mindent elfogadtunk - úgy ahogy volt. Eszünkbe sem jutott, hogy ne vehetnénk később hasznát annak, amit tanulunk, és nem, vagy csak nagyon mérsékelten vizsgálgattuk a tanítási módszereket, körülményeket.

Nem biztos, hogy ez így jó volt - de akkor ez volt az átlagos társadalmi viselkedés. Manapság sok észrevételt kapunk: nem ezt kellene tanulnunk, nem így kellene tanulnunk, nem így kellene magyarázni, stb... Én úgy gondolom, hogy alapvetően jó, hogy megjelent egy effajta érdeklődés és sokszor előremutató változásokat indítanak el ezek a kritikák, bár az esetek egy részében a kevésbé megalapozott kifogásolás nyilvánvalóan pont magát a tanulást akadályozza.

A középiskola elvégzése után néhány évvel a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán, villamosmérnök szakon nagyon értékesnek bizonyultak a középiskolában megszerzett ismeretek: bizonyos tárgyak esetén 3-4 félévig “meg lehetett élni” belőlük - így nem jelentkezett a sokakat első évben “kiszóró sokkhatás”, és több energia maradt más, nehéz tárgyakra is.

A villamosmérnöki diploma megszerzése utáni második munkahelyemen fogalmazódott meg bennem a nem teljesen ésszerű vágy: tanítani szeretnék! Hirdetésekkel nem is foglalkoztam, csak egyszerűen leírtam egy levélben az iskola igazgatójának (Horváth Lajosnak), hogy korábban ebben az iskolában tanultam, jelenleg milyen végzettségem van, mihez értek, és tanítással szeretnék foglalkozni.

Juhász Imre - akkori gyakorlati oktatásvezető - keresett meg és néhány hét múlva már kezdhettem az általam választott mélyvízbe ugrálni...

Az új állás egyenes következménye volt, hogy informatikatanár-szakos oklevelet kellett szereznem! Ezt az ELTE-n végeztem, sok érdekes és hasznos dolgot tanulhattam ott, és ezt többszörösen is ennek a középiskolának köszönhetem!

Örülök, hogy 12 tanévet itt taníthattam és most is itt taníthatok!