Kandós tanárok civilben

Fazekas Péter vagyok, 2003 óta a Kandó asztalos gyakorlati oktatója. Az ember életében vannak olyan történések, melyek önmagukban jelentéktelennek látszanak, mégis tartósan meghatározzák az élet további menetét. Az én életemben ilyen volt az a karácsony, amikor nővérem kapott egy klasszikus gitárt.

Természetesen testvéreimmel mindhárman lelkesen belevetettük magunkat a számunkra addig ismeretlen hat húr karjaiba. Pár hónapnyi ujjlenyomat koptatás, hangolás és pengetés után ez az ölelés csak nálam okozott maradandó elváltozást. Másodikos gimis voltam, nyitott, fogékony és nyughatatlan. Rövidesen kinőttem az akusztikus gitár hang- és hangerő terjedelmét és érdeklődésem is lejjebb csúszott, a mély hangok irányába. Bő egy évvel később addig rágtam édesapám fülét, amíg az én tervezői és az ő faiparos munkájának eredményeként elkészült a saját basszusgitárom – az első. Ha akkor tudom, milyen lavina indul el ezzel, talán máshogy állok a dologhoz... Innentől ugyanis nem volt megállás. Az érettségit követően szakmát tanultam, bőven volt időm és energiám a hangszerekre. Jött az első zenekar, a második, harmadik hangszer, erősítő, effekt. Főiskola majd tanári munka, zenekarok, próbák, koncertek. Volt olyan nyár, amikor két hónapig minden szombaton felléptünk valahol: motoros találkozón, fesztiválon, kocsmában, szülinapi bulin. Jellemző módon folyton váltogattam basszus és szólógitár között, ez a rossz szokásom a mai napig is megvan.

A zenekari lét hozta meg a szabadidős tevékenységeim másik jelentős összetevőjét is.

Lassanként ugyanis rájöttem, hogy az általam elérhető árú félvezetős gitár erősítők nem tudják produkálni azt a hangzást, amire igazán vágyom. A megoldás néhány saját építésű gitár után kézenfekvőnek tűnt: csöves erősítőt építek magamnak!!! Talán ez volt az a pont, mikor végleg elvesztem a könnyűzene örvénylő morajlásában. Volt már önálló jövedelmem, műhelyem, lakásom, ahol senkit nem zavart a hangoskodás; hozzáláttam. Rengeteg szakirodalom, kérdezősködés, próbálkozás, néhány elégett vezeték és kipukkadt kondenzátor után megszólalt az első erősítőm. Aztán a második, a harmadik...

Közben az életem is átalakult.

Megnősültem, született két csodálatos fiam, a fellépések lassanként lehalkultak és áthelyeződtek színháztermekbe, művelődési házakba. A hangszerek és erősítők leköltöztek a pincébe, biztos távolságra apró kis kezektől és túl érzékeny fülektől.

Hogy mi maradt?

Megfizethetetlen élmények, hasznos tapasztalatok, rengeteg szép emlék, a fényképeken ragyogó arcok a színpad mindkét oldalán, a fejemben dalok, országszerte zenész és erősítő építő cimborák. Évente két-három fellépés, napi öt perc nyugalom kettesben a gitárommal, örökös tervezgetés a leendő kapcsolásokról, hangzásokról, műsorrendekről és az egyik zenésztársamtól idézett nagy felismerés: (rocksztárrá válni) Nekem sem sikerült! (Hála Istennek.)

(U.i.: Az idézett gondolat kiötlője azóta egy kecskeméti székhelyű, de országos ismertségű zenekar elismert tagja...)

Az olimpia szeretete, a sport iránti rajongás, a családból ered. Nagypapám vitt először ki a KTE pályára, focimeccsre, ami akkor népünnepélynek számított a városban. Édesapám és keresztapám sokat meséltek legendás sportolókról, nagy győzelmekről. Édesanyámmal pedig számos olimpiát izgultunk végig együtt a televízió előtt. Az első ilyen közös élményünk Földi Imre müncheni győzelme. 1972-t írtunk akkor.

A röplabdával is azidőtájt találkoztam először. Alsós általános iskolás voltam, amikor bejött az osztályunkba egy mosolygós tanár néni, aki röplabdaedzésre toborzott. Nagyon szimpatikus volt, így sokan jelentkeztünk az osztályból.

Mindkét hobbim nagymértékben hozzájárult a pályaválasztáshoz és sokat segített a tanulmányaim során. Sporttörténetből vizsgázni kellett a főiskolán. Sokaknak volt vízválasztó ez a tantárgy. Szerencsére nekem nem okozott gondot. Volt úgy, hogy az előadó tanárnőnek én adtam kölcsön szakirodalmat. A röplabdás múlt pedig az edzői tanulmányok alatt jelentett nagy segítséget. Mivel 30 éve tanítok testnevelést és 25 éve edzősködöm, elmondhatom, hogy a kedvenc időtöltéseim a mindennapjaimnak is részei.

A röplabdától játékosként nagyon sok élményt kaptam és sok szép eredményt. Ezeket próbálom meghálálni, visszaadni a sportágnak és átadni a mindenkori játékosaimnak.

Az olimpiák pedig számos érdekes történettel, drámai vagy vidám esettel ismertettek meg. Nem beszélve arról, hogy Magyarország a kezdetektől aktív és eredményes tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Ezek a tanulságos történetek, emberi sorsokat befolyásoló küzdelmek, nagyszerű győzelmek érdeklik a tanítványokat és talán olyan is akad, aki tanul belőlük.

A röplabdában, játékosként nem vittem sokra. Utánpótlás és diákolimpiai sikereknek voltam részese, de az NB-II-nél magasabb szintre nem jutottam. Edzőként nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy olyan városban szolgálhatom szeretett sportágamat, ahol számos nagyszerű edző dolgozott és dolgozik. Tőlük öröm volt tanulni és megtiszteltetés közéjük tartozni. A 25 év alatt mind iskolai, mind egyesületi versenyeken nyertek országos bajnokságot a csapataim. 10 éven keresztül a felnőtt csapatot is irányíthattam, akikkel többször jutottunk bajnoki – és Magyar Kupa döntőbe. Büszke vagyok arra, hogy 2018/2019-ben a dél-alföldi régióban tarthattam röplabda továbbképzést tanítóknak, testnevelőknek, edzőknek.

Az olimpiákkal kapcsolatban a legnagyobb élményem, hogy 2004-ben, egy olimpiatörténeti vetélkedőn csapatommal az első helyen végeztünk, és két hétig Athénban élvezhettük az olimpia fergeteges hangulatát. Örök élmény ez, amiből azóta is többször tudtam erőt meríteni.

Ameddig az erőm engedi és szükség van a munkámra, addig szeretnék edzéseket tartani. Jó érzés látni, amikor a játékosok meg tudják csinálni mérkőzésen azokat a technikai elemeket, amiket gyakoroltunk. Ha ehhez győzelem is párosul, akkor dupla az öröm.

Ami az olimpiákat illeti, jelentős számú könyvem van ebben a témában. Ezen kívül, kezdetekben videómagnóval, később DVD-felvevővel rögzítettem a legfontosabb eseményeket a téli és a nyári játékokon is. Ezeket az összevágott, rendszerezett anyagokat már használták más iskolákban, sőt más városokban is osztályfőnöki vagy testnevelésórákon. Szeretnék egy-egy diasorral támogatott előadást összeállítani az ókori játékokról és a nyári olimpiákról, koncentrálva a legérdekesebb történetekre és a meghatározó egyéniségekre, nagy bajnokokra. Ez még csak terv, de tudom, hogy ha az első lépést megteszem, akkor végigcsinálom.

Hogyan kezdődött? 1998 óta tanítok angol nyelvet az iskolában. Soha nem gondoltam volna, hogy képeslapokat fogok gyűjteni. Sokáig egy kis dobozban elfértek a lapjaim, melyeket utazásaim során vettem emlék gyanánt. 2002-ben Szombathelyen jártam, ahol a helyi művelődési és sportházban megláttam a képeslevelezőlap-gyűjtők országos találkozójához kapcsolódó tematikus képeslapkiállításokat, és ez teljesen lenyűgözött. Kedvet kaptam ahhoz, hogy egy témát elkezdjek komolyan gyűjteni. Az első témám: a könyv, könyvtárak és az olvasó ember volt. Szép lassan gyarapodott a gyűjtemény, és elmentem minden évben Szombathelyre, ahol nyaranta a Képeslevelezőlap-gyűjtők Egyesületének tagjai pár napra összejönnek, csereberélnek és kiállítanak egy-egy témát a gyűjteményükből. 2009-ban tagja lettem az Egyesületnek.

A gyűjteményről. 2003 és 2010 között aktívan gyűjtöttem a freecardokat különböző témákban: pl. filmek, autók, kultúra, zene, divat, italok stb. A freecardok ingyenes reklámlapok, melyeket kis ügyességgel és sok utánajárással lehet beszerezni pl. mozikban és kávézókban. A lapokat külföldi gyűjtőkkel cseréltem, így pl. a filmes gyűjteményem elég tekintélyesre duzzadt, jelenleg kb. 5.000 féle filmes lapom van. Mivel ezek 2010 után nálunk megszűntek, áttértem a hagyományos képeslapok gyűjtésére. Első komoly ambícióm volt, hogy az USA mind az 50 államából legalább 10-10 lapot szerezzek. Sok lapot cseréltem így amerikai gyűjtőkkel, ami nyelvgyakorlásból és országismereti szempontból is hasznos volt. A következő projekt volt az afrikai országok begyűjtése, ami nagy kihívást jelentett, de sikerült. Ezután a világ összes országából szerettem volna képeslapot szerezni. A projekt még mindig tart, jelenleg 191 országból vannak lapjaim. A témáim száma is megnőtt, kedvenceim például a rajzos, humoros lapok, a néprajz-emberek-munka téma, a közlekedés, a kultúra és a társadalomtörténet. A gyűjteményben jelenleg kb. 65.000 db képeslap van.

Miért érdekes egy képeslap? A külföldi lapok mellett magyar városok lapjait is gyűjtöm, különösen Kecskeméttel, Budapesttel és a Balatonnal kapcsolatos lapokat. Kézbe venni és egyesével átnézni egy város 100 év alatt készült képeslapjait igazán élvezetes időutazás. Láthatjuk, hogyan változtak az épületek, a terek, a szobrok, az üzletek, a közlekedési eszközök, az emberek öltözködése, milyen események voltak fontosak ahhoz, hogy képeslapon is kiadják – ezek mind-mind kikapcsolódást, elmélyülést és vizuális örömöket kínálnak. A képeslap, mely egy fénykép vagy grafikai alkotás alapján készül, azért érdekes számomra, mert felidézi és megőrzi az adott hely és kor képi világát, hangulatát. És ott van még a képeslap másik oldala is. Egy szép bélyeg, a pecsételés, a feladás helyének és idejének megfejtése, az üzenet kibogarászása megmagyarázza, kiegészíti vagy ellenpontozza a kép látványát. A postán küldött képeslap megörökíti feladójának gondolatait, élményeit, így a tárgy mögött megjelenik maga az ember. Némelyik lap igazi kordokumentum, az idők jelét őrzi. Viszont mérete és anyaga miatt könnyen pusztul, kevesen őrzik meg. A jobb képeslapok megtalálása és megszerzése így sok utánajárást, kitartást és szerencsét igényel. Ritka és távoli országból képeslapot szerezni legalább olyan izgalmas, mint maga a lap. Ilyenkor szembesül az ember azzal, hogyan élnek a világ más tájain, ahová a háborús helyzet vagy a közbiztonság hiánya miatt ritkán utaznak emberek. Ezekben az országokban nem a turizmus a fő cél, hanem a túlélés, a bűnözés, az éhezés és a nyomor megszüntetése.

Kutatás. A gyűjtés mellett pár éve aktívan érdekel a képeslapok és a kiadók története. A kutatómunka során sok embert megkerestem e-mailben, vagy személyesen találkoztunk. Jelenleg a ’60-as évek egyik legnagyobb európai kiadóját kutatom, a neve: Krüger. A Képeslapgyűjtők Egyesületének van egy negyedéves hírlevele, ebben már több cikkem megjelent. 2018 nyarán a Múzeumok Éjszakáján a kecskeméti Katona József Emlékházban tartottam egy előadást a „Képes levelezőlapok múltja, jelene és jövője” címmel, ezt pár héttel később Szombathelyen is előadtam. Érdekel, hogy a képeslap mint kommunikációs eszköz hogyan hatott a múltban és milyen szerepe és lehetőségei vannak a mai digitális világban.

Képeslapok a Kandóban. 2014 decemberében egy karácsonyi képeslapkiállításra kértek fel. Az aulában lévő tárlók erre ideális helyszínt biztosítottak. A pozitív visszajelzéseken felbátorodva az érdekesebb lapjaimból később tematikus kiállításokat csináltam. Az elmúlt 4 évben 27 kiállításom volt látható az aulában a legkülönbözőbb témákban, pl. filmek, vadnyugati kalandozások, magyar tájak és városok, szenvedélyek és szerelem, történelmi események, kerékpározás stb. A kiállításokat a tanárok, diákok, szülők, kecskeméti lakosok és az idelátogató vendégek is szívesen nézték. A kiállításokat az angol nyelv tanítása során jól fel tudtam használni a különböző csoportjaimmal, illetve házi dolgozatként a diákok a kedvenc lapjaikról írhattak. A kiállítások színesítik az iskolai hétköznapokat, értéket, kultúrát és információt közvetítenek, vagy csak egyszerűen beszédtémát adnak, felidéznek egy élményt vagy történetet. Amennyiben ezt mások is így látják, már elértem a célomat!

Közösségépítés. A gyűjtés, értékmentés, kutatás és bemutatás mellett a közösségépítésben is részt veszek. 2013-ban egy közösségi oldalon egy társammal létrehoztuk a Képeslapgyűjtők Egyesülete online csoportját, melyhez az évek során közel 1000 fő csatlakozott. A csoport ideális arra, hogy a gyűjtők országhatártól függetlenül beszélhessenek egymással, bemutassák és megosszák érdekesebb képeslapjaikat, feltegyék kérdéseiket és kicserélhessék gondolataikat, illetve értesüljenek a hobbival kapcsolatos hírekről, eseményekről.

Gépészmérnök tanár vagyok. 2010-2014 között gépészeti alapgyakorlatok és hegesztési gyakorlatok szakoktató voltam, 2015 óta gépészeti alapozó feladatok, anyagismeret, műszaki rajz, hegesztési ismeretek szaktanár vagyok.

A hobbi egy nagyon érdekes dolog. Nem lehet pontosan meghatározni miért pont az, mitől érdekes számomra, miért jó vele foglalkozni. Leginkább az emberi agy melléktermékéhez hasonlítanám arra az esetre, ha unatkozik, ha vannak szabad gondolatai, ha nincs semmi kényszerítő körülmény, hogy mást csináljon, na akkor jön a hobbi mint kellemes időtöltés, mint kikapcsolódás, mint a szabad szellemi kapacitások lekötése. Mindig párosul fizikai cselekvéssel a megvalósítást illetően hol kisebb, hol nagyobb erőfeszítést igényelve, ami szintén kikapcsoló, pihentető tevékenység.

Az én esetemben ez a tevékenység a modellezés. Kezdetben vasútmodellekkel foglalkoztam, eleinte gyűjtéssel, majd később készítéssel is. Minden kisfiúnak volt villanyvasút a karácsonyfa alatt, van, aki kinövi ezt, van aki nem. A tanulmányaimat is segítette a rendszerszemlélet, a kreativitás, a célorientált gondolkodás, a rendelkezésre álló lehetőségek kihasználása területén. A modellezés nagyon jó összhangba került a foglalkozásommal, mert a mechanikus szerkezetek működőképes lekicsinyítése jelentős mérnöki munkát is igényel. A modellvasút terepasztal élethű vasúti forgalommodellezést is jelent, ami a gyűjtői munkán felül még különleges élményt is nyújt.

Később a repülés technikai oldala is kezdett érdekelni, minek hatására repülőgépmaketteket is gyűjteni kezdtem. Egyik modellező barátom kérésére ez a két terület kapcsolódott össze jelenlegi tevékenységemben, ami nagyméretű rádióirányítású repülőgépmodellek élethű részeinek készítését jelenti. Rendkívüli lehetőség és kihívás 1:5, 1:4, 1:3, sőt legújabban 1:2 méretarányú modellekhez pilótafülkét, futómű akna belsőt, fékszárny és törzs féklap belső burkolatokat készíteni, tökéletesen aprólékos, élethű kidolgozással. Ez már feszegeti a hobbi kategória határait, ugyanis a nagy érdeklődés hatására sorozatgyártás vált szükségessé, ami technológiát, gépeket, nagyobb mennyiségű anyag és idő felhasználását is jelenti. Jelenleg Európa egyik legnagyobb modellgyártó és forgalmazó cégének dolgozom mint beszállító. A legnagyobb eredményemnek tekintem, hogy a Gripen vadászgépeket gyártó SAAB repülőgépgyár kért fel promóciós célú komplett repülőgépmodellek készítésére, amit világszerte bemutatnak a leendő vásárlóiknak.

Én alkotóember-típus vagyok, és a hobbim lehetőséget ad arra, hogy alkotói igényemet kielégítsem, szerencsésen kiegészítve jelenlegi tanári tevékenységemet. Néha fárasztó órákon kicsit elkalandozva mesélek a diákoknak erről-arról, modellezésről, és mondhatom, nagy érdeklődéssel hallgatják a történeteket, sőt néha bele is kérdeznek, mi kell hozzá, mennyibe kerül stb. Igazán jó kapcsolatteremtő téma, ha érdeklődés mutatkozik iránta.

Fejlődés mindig van, új anyagok, új technológiák, idő és energia, hatékony előállítási eljárások megismerése vár még rám. Különösen érdeklődöm a 3D virtuális modellezés és termékkészítés CADCAM technológia alkalmazása iránt, de a 3D nyomtatás is kiválóan alkalmazható.

Törekedni kell a maximumra, persze az egészséges határok között, nehogy a hobbiból megszállottság legyen. A fantázia határtalan és kifogyhatatlan, a feladat abban rejlik, és ez motiválja igazán az embert, hogy mennyit tud belőle megvalósítani.

Én mindenképpen pozitívan élem meg a hobbival kapcsolatos tevékenységemet, jó érzéssel tölt el, az elismerések is motiválnak, segítenek túllépni az élet kissé unalmas egyhangú részein.

Mészáros Marianna vagyok. 1996 óta óraadóként, 2013 szeptembere óta pedig teljes munkaidőben tanítok a Kandóban művészettörténetet, és más szakmai elméleti tárgyakat.

Mikor és hogyan kezdődött a hobbid?

Már gyerekkoromban is szerettem volna sokat és messzire utazni, de akkor nem lehetett. Felnőttként próbáltam minden lehetőséget megragadni az utazásra. Én magam szerveztem a diákjaim számára művészettörténeti kirándulásokat, hogy én is mehessek, én is eljussak érdekes helyekre. Így jutottam el Görögországba, Angliába, Egyiptomba, Belgiumba, Olaszországba, Franciaországba. 1994-től évente vagy a tavaszi, vagy az őszi szünetben mentünk, összesen 17 alkalommal. Megpályáztam tanulmányi ösztöndíjakat, pl. Jeruzsálemben és Berlinben holokauszt tanulmányokat folytattam, Cambridge-ben nyelvet tanultam, a vizuális kultúra oktatását és vizsgáztatását tanulmányoztam Hollandiában. Cserekapcsolatok révén jutottam el Franciaországba, Finnországba, Spanyolországba, Törökországba, Lengyelországba. Ezeken a helyeken inkább városi turista voltam, de 2013-ban megtettem a spanyolországi Szent Jakab zarándokút legnépszerűbb részét, a Camino Frances-t. Akkor 720 km-t gyalogoltam. Azóta vágyom a gyaloglós, túrázós kikapcsolódásra is.

Hol állsz most? Hogyan segíti a hobbid az iskolai munkádat vagy a hétköznapokat?

Amikor még nem volt internet és diapozitívokat vetítettem az óráimon, a saját fotóimat használtam fel, a saját élményeim alapján tanítottam. Úgy érzem, ezek az utazások hitelesebbé tették az óráimat.

Miért szereted, miért érdekes a hobbid?

Szeretek új helyeket megismerni, az ottaniak szokásait, ételeit, italait megkóstolni, betekinteni az ottani kultúrába. Aztán ezekből az élményekből gyakran születtek grafikák vagy festmények. Engem ez tölt fel, ez kapcsol ki.

Mire vagy a legbüszkébb?

Hogy a hobbimon keresztül másoknak sikerült élményeket szereznem. Sok diák, de művészetkedvelő kollégák is, akik eljöttek ezekre a kirándulásokra, a mai napig emlékeznek rájuk. Közelebb is kerültünk egymáshoz, mintha csak az osztályteremben találkoztunk volna.

Min dolgozol most, mik a jövőbeli céljaid, terveid?

2010-ben vittem utoljára a diákjaimat hosszabb időre külföldre. Azóta csak egynapos bécsi vagy budapesti múzeumlátogatásokat szervezek nekik. Ma már inkább a családommal vagy a barátaimmal utazom. Idén nyáron a Camino del Nortéra készülök egy barátnőmmel és Marokkóba a férjemmel a 30 éves házassági évfordulónk alkalmából.

2009-ben kerültem az iskolához, mint pályaorientációs gyakorlati oktató, mára gépész szakmai tanárként elsősorban géprajzot, de karbantartás és mérést is tanítok a fiataloknak. Természetesen ezer minden mással foglalkozom még emellett, de ha a hobbyról kellene beszélnem, hát az a zenélés! Természetesen, ahogy ezt a szakma nevezi, nem vagyok ”zenész”, „csak dobos” (hiszen a dobos a zenész legjobb barátja, aki már nem közönség, de még nem zenész).

A napokban szembesültem a neten egy videókat megosztó portálon, hogy 1985-ben már első zenekarommal szüreti bálon zenéltünk Szabadszálláson. Persze korábban kezdtem haverokkal zenélni, de talán ebből az időszakból lehet származtatni a „kezdeteket”!

Azóta több formációban, de folyamatosan zenéltem. Elsősorban tematikus zenét játszottunk a zenekarokkal (Beat, Rock and Roll, jazz, de volt vendéglátós, party és a kihagyhatatlan lakodalmas zenekar is.)

Jelenleg (kicsit korosabban is) két zenekarban játszom, a nagy kedvencem a Kandó iskolának a zenekara, ahol 5 kollégával közösen igazi retro zenével szórakoztatjuk a kollégákat, diákokat (Fa-Rock zenekar), de az otthoni Rock and Roll csapattal (Chevrolet-Band) is nagyon jó és minőségi perceket tudunk szerezni a közönségnek fesztiválokon, falunapokon. Emellett zenész barátok hívnak helyettesíteni bálakba, lakodalmakba.

Úgy gondolom, ha valaki szeret zenélni, az sosem fogja abbahagyni, még akkor sem, ha idősebbé válik, legfeljebb kifinomultabb zenét játszik.

A zene öröme sok bajon átsegített, voltak családi gondok, voltak munkahelyi bajok (megszűntek, átalakultak munkahelyek), de a zene mindig átsegített azok feldolgozásában. A pedagógus munkában is segít azon túl, hogy hogyha fáradt vagyok, felfrissít, de közös kapcsolódási pont a diákokhoz is, a zenén (zenélésen) keresztül a beszélgetéseink során jobban megismerem őket, közelebb kerülök hozzájuk, jobban ki tudom alakítani a tananyag elsajátításához szükséges módszereimet.

Azért szeretem a hobbym, mert a hangszeremmel a sokféle stílust kipróbálhattam, és amikor látjuk a hallgatóságot, hogy tetszik neki, élvezi, esetleg egy jót táncol, vagy megtapsolja a produkcióinkat, az valóban nagy elégedettséggel tölt el.

Hogy mire vagyok a legbüszkébb?

Sok-sok emlék közül válogatva elmondhatom, hogy részt vettem az utolsó KI-MIT-TUD-on és a TV válogatóig jutottunk. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2 órás teltházas „Elvis” koncertet adtunk, amit a szervezők kérésére meg kellett ismételni. 2000-ben az első repülőnapon a party zenekarommal felléptünk a reptéren, irtózatosan sok ember előtt. De talán mégis a legbüszkébb az 5 fős alap zenekaromra vagyok, 4 barát, akikkel ’97 óta sok-sok bulit végig zenéltünk, és manapság is összejárunk (annak ellenére, hogy a billentyűs 73-dik évén is túl van, a szaxofonosunkat szívbillentyűvel operálták) és jazz örökzöldeket zenélünk, jó kis swinges hangzással, és ha elhívnak nagyon szívesen vállaljuk a fellépést!

1982 óta dolgozom a Kandóért, melynek igen sok neve volt az elmúlt röpke, itt töltött 37 évem során. Jelenleg, szakképzésért felelős igazgatóhelyettesként dolgozom, valamint angol nyelvet tanítok.

Véleményem szerint a leggyakoribb hobbik közé a sport, tánc, kártyajátékok, keresztrejtvényfejtés, lovaglás, főzés, horgászás, fényképezés, kézműveskedés tartozik. Egyeseket a kertészkedés, másokat a gyűjtőszenvedély kapcsol ki. Én ez utóbbi kategóriába tartozom.

Az átlagosnál mindig sokkal jobban érdekelt a zene, különösen a rockzene. Gyűjteni azonban csak utána kezdtem el, természetesen a hanglemezekkel indítottam, hiszen a 70-es évek végén még nem állt rendelkezésre internetes letöltés. Ha nagyképű lennék, úgy fogalmaznék, hogy több száz darabos gyűjteményem van, de az igazság az, hogy csak 200-250 darabbal rendelkezem.

Talán érdekes lehet megemlíteni, hogy mit gyűjtök? A 70-es évek elejének progresszív rockzenéjét, amely valahol a rock – jazz – blues háromszögben helyezkedik el, hol az egyikhez, hol a másikhoz közelebb. Ez nem más, mint fúziós rock, megspékelve hangszerszólókkal: gitár, fúvós hangszerek, Hammond orgona. Ez utóbbit különösen nagyon szeretem. Az általam gyűjtött lemezeken a szerzemények hossza nem ritkán eléri, vagy meghaladja a 10-15 percet.

Hogy zenekarneveket is említsek: Colosseum, If, King Crimson, Pink Floyd, Yes és még sorolhatnám. Természetesen az első lemezeim csupa gitárcentrikus rockzene volt: Deep Purple, Led Zeppelin, Rory Gallagher. Szinte hallom a dögös riffeket.

A CD lemezek megjelenésével én is áttértem a CD-gyűjtésre. Vannak előadók, akik albumainak egyik része bakeliten, a másik része CD-n van meg. Óriási élményt jelentett számomra, amikor a DVD-forgalmazás kiterjedt a kedvenc előadóim koncertjeire is. Természetesen ezeket menthetetlen be kellett szerezni. Így aztán előfordult nem ritkán az is, hogy egy-egy előadó adott albuma nekem meg volt hanglemezen, CD-n és DVD-n is.

Miért? Mert mindegyik más élményt nyújt: a hanglemez analóg hangzás, rendkívül fülbarát, a CD sercegésmentes, olykor bónusz számokkal, a DVD-n pedig látom és hallom is a zenekart. Érdekesség, hogy a képen látható Colosseum lemez éppúgy 50 éves, mint a Kandó! Természetesen a hangzásra is nagyon ügyelek, nekem külön sztereo hangrendszerem van az audio hangforrásokhoz és külön 5.1-es házimozi rendszerem a koncert DVD-khez.

Őrült, nem? De! A fejlődéssel bizonyos mértékig lépést tartok, a Blu-ray lemezek megjelenése után ebben a formátumban is gyűjtöm a zenét. Természetesen nem ugyanazt (mint említettem, erre is van példa), hanem olyan hanghordozón veszem meg, amiben éppen beszerezhető a nagy fogás (már tiszta horgászba mentem át).

Eddig nem tértem ki rá, de természetesen a zajforrásaim nem állnak meg az említett formátumokat lejátszó eszközöknél, működőképes kazettás magnóm és apró hibával rendelkező orsós magnóm is van, a hozzá tartozó hanghordozókkal (azt gondolom, hogy itt veszítettem el a fiatal, eddig érdeklődő olvasókat, mert ők azt sem tudják, hogy ezek mik).

Nemrégiben, csak úgy a magam szórakoztatására, elkezdtem gitározni tanulni. Néhány éve karácsonyra, az egyik gyermekemtől akusztikus gitárt kaptam ajándékba. Merésznek tűnt még családon belül is, de nekem nagyon bejött. Ma, pár éves tanulás után ott tartok, hogy... nos, szinte sehol sem tartok. Sajnos alig van rá időm. Ismerek jó néhány akkordot, pengetési technikát, és néhány alapszámot is el tudok játszani. Annyira azért már elboldogulok, hogy nem megyek vele a közvetlen környezetem idegeire. Szerintem ez már tök jó, ha több időm lesz, innen haladok tovább. Nem hobbim, de érdekesség, kipróbáltam a dobolást is, igaz, csak pár alkalommal, de ezzel úgy érzem, még kezdeni fogok valamit. Szerintem egy csaknem nyugdíjas dobtanonc viccesen mutat.

A legújabb hobbim az érmegyűjtés. Ez olyan apropóból indult, hogy egy nagy hátizsákos nyugat-európai kirándulásról (egy hónap alatt a feleségemmel Inter Rail igazolvány segítségével, vonattal beutaztunk 8 országot) kimaradt egy csomó aprópénzünk, melyet elkezdtem rendszerezni, majd kiegészítgetni a helyi bolhapiacon beszerzett pénzérmékből, később internetről is.

Rájöttem, hogy ez egy remek hobbi, különösen izgatnak a pre-decimális angol érmék. Ez magyarul a tízes számrendszer előtti, 12-es számrendszerben számoló időszakot jelenti, ami egy külön kuriózum. Ennek megértése miatt átböngésztem az internetet, átnéztem az angol királyok korait, azok pénzérméit. Remek, egyszerűen fantasztikus, hogy egy ilyen tevékenység kapcsolatba kerül a történelemmel, az angollal, nincs is ennél jobb. Elűzi a napi stresszt, kikapcsol, szórakoztat és nem utolsó sorban a környezetem is elégedett, mert jól elvagyok vele. Rájöttem viszont, hogy ez egy feneketlen kút, rengeteg pénzt el lehetne költeni az érmékre, ezért szakosítottam magam az angol anyanyelvű országok történelmi érméire. Egyetlen kivételt teszek, az 1946 utáni forint időszak érméi még nagyon izgatják a fantáziámat. Na, nem a mostaniak, mert az sem közömbös, hanem a forint időszak eleje.

Ha az olvasó csak fele annyira élvezi ezt a hobbileírást, mint én, akkor már nem írtam hiába ezt a rövid áttekintést. Nagyon köszönöm az érdeklődést.

Az iskolában 1988 és 1997 között műszaki szakoktató voltam. 2013 óta újra a Kandóban tanítok mint műszaki tanár. Jelenleg műszaki rajzot és anyagismeretet, műszaki méréseket és mindenféle műszaki elméletet tanítok.

A hobbim valahogy úgy kezdődött, hogy ahol én felnőttem, a háziúr egy első világháborús veterán volt. Megtaláltam gyerekként kutatva a kardját az udvaron a téglarakás mögött. Majd a fémkulacsát, amit a fronton használt. Rögtön megfogott a tárgyaknak az a tulajdonsága, hogy történetük van. Kapcsolódnak a korszakhoz, a gyártástechnológiai szinthez, a használójához. Ha kezembe veszek egy régi darabot, rögtön azt nézem, milyen korszakból való. Ki használta és mikor?

Az ember által készített tárgyak fejlődéstörténete elképesztően gazdag, de talán a legsokrétűbb és legfantáziadúsabb a hadviselés történetében kitalált és elkészített tárgyak tömkelege.

Elég, ha azt mondom: kard! Van görbe, egyenes, kétkezes, egykezes, lovassági, gyalogsági, tüzér-, tiszti, legénységi, dísz- és társasági, harci. A formák, méretek és felhasznált anyagok tárháza szinte megszámlálhatatlan. És mind kötődik az őt forgató, használó emberhez!

Első néhány évtizedben csak gyűjtöttem, amit tudtam, minden különösebb célzatosság nélkül.

Aztán a rendszerváltozás után, amikor már törvényesen lehetőség lett rá, elkezdtem gyűjteni az elöltöltő fekete lőporos fegyvereket. Sőt, használni is kezdtem, hiszen megindult az ezekkel a fegyverekkel való céllövő versenyek sora. Számomra a versenyzés nem volt újdonság, hiszen ekkor már egy évtizede íjászversenyző voltam, nem is rossz eredménnyel. (Kétszeres országos bajnok lettem.)

Aztán körülbelül 2010 környékén elkezdett az foglalkoztatni, hogy jön az első világháború 100 éves évfordulója, és mit tudnék én ebben az ügyben tenni. A magyar történelem talán legtragikusabb időszaka, teljesen elfelejtve, mintha meg sem történt volna. Pedig 1000 éves létünket tiporta sárba az a törvénytelen békediktátum, amit a négy év vérzivataros küzdelmei után ránk kényszerítettek.

Sok lehetőségem nem volt, így ismét a tárgyakhoz fordultam. Megvolt még a Csapó Lajos bácsi kulacsa az első világháborúból, elkezdtem mellé gyűjteni a még fellelhető relikviákat. A folyamat jelenleg is folyik, immár több mint 120 db eredeti tárgyat őrzök.

A munkámnak akkor érett be a gyümölcse, amikor 2014 júniusában részese lehettem tárgyaim segítségével a Kecskeméti Cifrapalota centenáriumi nagy kiállításának, mely számos magyar és külföldi gyűjtő közös felajánlásából született.

Valamint 2018. június 4-étől három héten keresztül a kecskeméti Városházán a már szépen gyarapodott gyűjteményem önállóan is megmutatkozott, városunk polgármestere által megnyitott kiállításon.

A tárgyak gyűjtése azonban nem túl mozgalmas tevékenység, volt még bennem erő és akarat, és megtalált egy újabb foglalatosság: a hagyományőrzés. Ennek is egy speciális területe az 1848-49-es magyar szabadságharc hagyományainak megőrzése és továbbadása a fiataloknak.

Megalakítottam és jelenleg is vezetője vagyok a Kiskun Huszár és Honvéd Hagyományőr Egyesületnek. Jelenleg mintegy 42 fős gyalogos honvéd tartozik a csapathoz. Az egész ország megismerhette a Kecskeméti 71–es honvédzászlóalj nevét. Tíz év alatt az ország legnagyobb és legjobban felszerelt alakulatát sikerült létrehozni. Minden évben kb. 60 rendezvényen jelenünk meg és mutatjuk meg, milyen ereje van a hazaszeretetnek. Gyermekek százai láthatják és ismerhetik meg 48-as hős honvédjeink tetteit bemutatóinkon keresztül!

Közben keresztezte utamat a numizmatika. Nagyon tetszett a régi pénzek világa, de először nem igazán tudtam a magam nyelvére lefordítani. De aztán rátaláltam az én utamra, és jelenleg a magyar királyok által veretett pénzérméket próbálom meg összegyűjteni. Mostanra 25 magyar király által veretett pénzérmém van. Hosszú az út még! Természetesen ez a tevékenység nem csak az érme puszta megszerzésére irányul. Az érme kötődik a korszakhoz, a trónon akkor ülő személyhez és tetteihez.

A következő gondolat és feladat az, hogy a pénzeken keresztül megmutatni mindezt a fiataloknak és egyáltalán a magyar embereknek.

Tomkovics Ákos vagyok, gépészeti szaktantárgyakat tanítok, 2018 óta dolgozom a Kandóban. Gyermekkoromban, még valamikor az elmúlt évezredben, édesapám – aki NB I-es játékos volt – nyomdokain haladva én is elkezdtem játszani a kézilabda nevű csodálatos játékot. Akkoriban még nem állt annyi lehetőség a sportolni vágyó fiatalok előtt, mint manapság, mi például betonpályán edzettünk és játszottunk, akár esett, akár fújt. Középiskolásként másik városba kerültem kollégistaként, ahol nem volt hagyománya a kézilabdának, így sportolói karrierem azelőtt befejeződött, mielőtt elkezdődött volna. Főiskolásként aztán még játszottam az iskolai csapatban, de a tanulás mellett a komolyabb sportolásra nem gondoltam. A sporttól, a kézilabdától viszont nem akartam elszakadni: előbb nézőként jártam a mérkőzésekre, majd egy kollégám unszolására beiratkoztam egy játékvezetői tanfolyamra, amit sikeresen elvégezve hipp-hopp, ismét a pályán találtam magam.

Kezdetben utánpótlás mérkőzéseket vezettem, majd viszonylag hamar a megyei első osztály felnőtt meccseinek vezetését is rám bízták. Egy év múlva bekerültem az országos játékvezetői keretbe, és innentől fogva NB II-es mérkőzéseket vezettem szerte az országban, Szigetvártól Berettyóújfaluig. Sokan nem tudják, de a kézilabda játékvezetőknek is folyamatos edzésben kell lenniük, hiszen a pályán mindig akcióközelben kell lennünk és pillanatok alatt kell döntéseket hoznunk. Nem csak fizikálisan, de mentálisan is folyamatosan topon kell lennie a játékvezetőnek. Kéthavonta vizsgázunk szabályismeretből és a fizikai kondíciónkat is folyamatosan ellenőrzik Cooper-teszttel és ingafutással.

A játékvezetés mellett versenybírói vizsgát is tettem. A versenybíró a pálya széléről segíti a játékvezetők munkáját: méri a játékidőt, jegyzi az eredményt, valamint ügyel a kispadok rendjére és a cserék szabályosságára, emellett adminisztratív feladatai is vannak.

Játékvezetőként több mint ötszáz mérkőzésen működtem közre, ebből száznál is több NB II-es felnőtt mérkőzésen, illetve egy alkalommal Magyar Kupa mérkőzést is vezethettem. Versenybíróként az első osztályú keret tagja vagyok, 2016. március 25-én debütáltam az NB I-ben egy Ceglédi KKSE - B. Braun Gyöngyös mérkőzésen.

Az utóbbi időben már játékvezető-ellenőrként is számít munkámra a Magyar Kézilabda Szövetség, emellett minősített oktatóként részt veszek az új játékvezetők képzésében is. Aktív részese vagyok a megyei kézilabdaéletnek is, kis megszakítással hat éve vezetem a megyei szövetség versenybizottságát.

Varga Sándor műszaki tanár vagyok, 2012. augusztus óta tanítok a Kandóban. A zenével való kapcsolatom úgy kezdődött, hogy a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába jártam (1960-68). Itt a mindennapos énekórák mellett furulyázni és zongorázni tanultam. Miután ez a 1960-as években történt, az akkori beatzene hatására (Beatles, Illés stb.) gitározni is kezdtem tanulni, magántanulóként. Az élet középiskolás éveimre elszólított Kecskemétről Szolnokra, gépipari technikumba, így a zenetanulás megszakadt (csak önképzés keretében folytatódott), de a zenehallgatás, a zene szeretete természetesen megmaradt. 1972-ben visszakerültem Kecskemétre főiskolára, a GAMF-ra, és rögtön beiratkoztam az Állami Zeneiskola fafúvós tanszakára, ahol először fuvolázni, majd szaxofonozni kezdtem. Ennek eredményeként 1996-ban beléptem az akkor már meglévő, de éppen újjáalakult DOKK Group zenekarba, ahol a zenei pályafutásom elkezdődött. Ez a zenekar 1972-től többé-kevésbé folyamatosan működött, igaz, különböző neveken és tagokkal, de 2017 júniusában 45 éves fennállása alkalmából adtunk egy nagysikerű búcsúkoncertet. Természetesen az ún. DOKK Stúdió továbbra is működik, több zenekari formációval. Jelenlegi zenekaraim, melyekben tevékenyen részt veszek: a Bor’la Bor együttes, a Dockers Party együttes, a Dokk Funk együttes, és végül, de nem utolsósorban a Kandós tanárokból alakult Fa-Rock együttes.

Visszatekintve zenei pályafutásomra, talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1982-ben megnyertük az OSZK által szervezett Bács–Kiskun megyei könnyűzenei versenyt, melynek eredményeként 2 hetes továbbképzéssel egybekötött üdülést nyertünk a salgóbányai rocktáborba, melynek a vezetője Viktor Máté volt. Természetesen minden nap voltak zenei foglalkozások az akkori budapesti jazz tanszak tanáraival és befutott zenészekkel, mint például Bródy Jánossal. A zárókoncerten a Karthago együttessel egy színpadon léptünk fel. Az azóta eltelt időszakban tulajdonképpen az ország számtalan településén felléptünk, és jelenleg is fellépünk különböző fesztiválokon (pl. a budapesti Sziget fesztiválon is), és van mögöttünk néhány televíziós (pl. Budapest TV, Kecskeméti TV, egyéb regionális televíziók) és rádiós (pl. Gong Rádió) fellépés is.

Az ún. könnyűzene mellett komolyzenével is foglalkozom, hiszen 2010 óta tagja vagyok a volt ÉZI-s diákokból álló Nemesszeghy Márta Vegyeskarnak, ahol komolyzenei kórusműveket adunk elő. A kórussal az itthoni fellépéseink mellett már több EU-s országban is felléptünk.

Hogy miért szeretem és miért érdekes a hobbim? A zenélés rendkívül sokrétű tevékenység, igen nagy koncentrációt igényel. A zene rendszerességre, kitartásra nevel, ugyanúgy mint a sport. A zenélő embernek sokkal könnyebben megy a többi nehéznek tartott „reál” tantárgy tanulása is, hiszen a zenében is rendszerszemlélet van, és aki ezt egyszer elsajátítja, annak onnantól kezdve könnyebben megy a tanulás. Nem véletlen az, hogy számtalan nagynevű műszaki ember, tudós, fizikus, matematikus is párhuzamosan zenével is foglalkozik. A zene nekem a mai napig kikapcsolódást, feltöltődést jelent.

A mai nehéz oktatási helyzetben meggyőződésem, hogy a diákok zenei ízlésének alakítgatásán keresztül is eredményeket lehet elérni a motiváció területén (bár sajnos már énekóra sincs).

Másrészt a Fa-rock zenekarral bekapcsolódunk az iskola kulturális életébe különböző alkalmi fellépéseinkkel, pl. farsangi bál, karácsonyi műsor, diáknap, iskolák közötti sportverseny stb.

Kodály Zoltán is megmondta: „Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene”.